4. Ember a bioszférában

Az evolúciós folyamatok mikéntjéről ma már rengeteget tudunk. A folyamat egyszerre túl egyszerű és túl bonyolult is. Egyszerű, hiszen alapvetően a darwini variációszelekció elvére épül, de egyben mégis igen bonyolult, hiszen az egyszerű elv konkrét megvalósulása rengeteg további tényezőtől függ, melyek teljes feltárása talán sohasem sikerül. Ezáltal sokakban alakulhat ki olyan hamis nézet, mely szerint az evolúció folyamatáról csupán teóriáink vannak. A kétkedőknek szerencsére ennek ellenkezőjéről magyarul is olvasható bőséges irodalom áll rendelkezésére (lásd például R. Dawkins, J. Maynard Smith és Szathmáry E. könyvei).

Az evolúcióval kapcsolatos leggyakoribb tévhitek az alkalmazkodással és az egyre bonyolultabb, „fejlettebb” állapot felé való törekvéssel kapcsolatosak.

Az evolúciós alkalmazkodóképesség az igénytől független örökletes variáció természetes kiválogatódásának következménye. A rátermettebb állapot irányába mutató bármely kicsiny változás nagyobb eséllyel szaporodik tovább, s e változások sok ezer generáción keresztül halmozódva vezetnek az egyre célszerűbbnek látszó állapot felé. Ez megvalósulhat fokozódó bonyolódással, a komplexitás növekedésével éppúgy, mint ennek ellenkezőjével, a leegyszerűsödéssel. Az irányt a környezet határozza meg. Nincs olyan belső erő a fajokban, mely valamilyen kötelező fejlődést követelne meg. Erre csak környezete, főleg a körülötte lévő többi fajjal való kölcsönhatása, azaz az élő környezet kényszerítheti az egyedek szelektálásával.

A sikeres túlélés és továbbszaporodás a korábbi tapasztalatok hasznosításán múlik. A növények és az egyszerűbb állatok legtöbbje a bevált tapasztalatokat genetikai információként tárolja, hívja elő és adja tovább utódainak. A fejlettebb idegrendszerrel rendelkező állatok ezen felül utánzással, tanulással is átörökíthetik az információt. Ennek hatékonysága nyilván attól függ, hogy az átadó mi módon tudja közölni és megértetni tapasztalatait.

A genetikai és tanított–tanult (szerzett) információk öröklődése, bár sok tekintetben hasonlít, egy szempontból lényegesen különbözik. Egy élőlény élete során szerzett tapasztalatait, a környezetére adott megfelelő válasz mikéntjét az egyed csak tanítással adhatja tovább. Ez a folyamat viszont nem csak szülő–utód kapcsolatban lehetséges (mint génjeinkkel), hanem ettől függetlenül bármely másik egyednek is átadható, sokszor más fajúaknak is. Az emberhez vezető leszármazási vonalon e kétféle öröklődés közül ez az ún. szocio-kulturális öröklődés egyre jelentősebb lett, s ugyanakkor egyes szerzők szerint még a biológiai (genetikai) evolúciót is felgyorsította. Emberré válásunk izgalmasan érdekes eseményeiről R. Leakey, J. Diamond, Csányi Vilmos, illetve a nyelv kialakulása kapcsán J. Maynard Smith és Szathmáry Eörs könyvei tájékoztatnak.

Az ember megjelenése a bioszférában eleinte nem jelentett többet egy újabb, bár különös állatfajnál. Különössége eszességében és információtároló és -továbbadó képességének kimagasló szintjében rejlett. Ennek köszönhette későbbi hódító szétterjedését.

A mai élőlények közül az ember legközelebbi rokona a csimpánz két faja, a közönséges és a törpecsimpánz, mely utóbbi bonobo néven is ismert. Örökítő anyagaink összehasonlítása alapján tudjuk, hogy csupán 2% körüli az eltérés az ember és a csimpánz között, amiből a DNS mutációs órája kb. 6–7 millió éves elkülönülésre utal (4. ábra). Ilyen mértékű eltérés (genetikai távolság) az élővilág más fajai között az egy nemzetséghez (génusz) tartozó közeli rokonságban levő fajok között szokott lenni. Így valójában elvileg jogos Diamond érvelése, miszerint a csimpánzok és az ember egy nemzetségbe tartoznak, s a rendszertan szabályai szerint (mivel a homo nemzetségnévnek prioritása van a csimpánzok pan géniusznevével szemben) a közönséges csimpánz neve homo troglodites lenne. Ez persze egy sereg, jórészt jogos etikai problémát is felvet. Szabad-e egy homót állatkerti ketrecben mutogatni, vele kísérletezni, megölni?

 

4. ábra
Az ember (homo sapiens) és legközelebbi rokonainak DNS hasonlósági fája. A hasonlóságot páros kombinációkban az ún. hibrid DNS stabilitásváltozásával (Delta T₅₀H) mérték. Ebből számították a szóban forgó fajok evolúciós különválási idejét (millió években).

 

Az ember és a hagyományosan emberszabású majmoknak nevezett többi (homo?) faj különválása után nem vezetett egyenes, elágazásoktól mentes evolúciós út a mai emberig, mely ma egyetlen fajt, a homo sapiens, azaz „bölcs ember”-t jelent. Az elváláshoz legközelebb álló igazi „missing link” (hiányzó láncszem) lehet, hogy sohasem kerül elő. Ennek magyarázata az örökítő anyagot hordozó apró szerkezet, a kromoszómák számában is lehet.

A ma élő emberek kromoszómaszáma testi sejtjeiben 46, míg ivarsejtjeiben (a pete-, illetve az ondósejtben) ennek fele, azaz 23. Az összes közeli rokonunk (csimpánz, gorilla, orángután) ugyanakkor 48, illetve 24 kromoszómásak. A kromoszómák összehasonlító elemzéséből tudjuk, hogy az emberi 23-as alapszám a többi fajnál különálló két kromoszóma összenövésével (szaknyelven robertsoni fúzió) keletkezett. Ilyen esemény az evolúció során számtalanszor bekövetkezik, s rendellenességként ma is előfordul az emberi populációban. Ilyenkor a 46 helyett 45 kromoszómás testi sejtek vannak többnyire bármilyen látható következmény nélkül. Valószínű, hogy valamikor hasonló módon lett a 48-ból 47, megtéve ezzel az első lépést a mai 46 felé. A probléma azonban az ivarsejtek kialakulásával kezdődik. A korábbi normális 48-as kromoszómaszámot megfelező ivarsejtképző sejtosztódás során a hasonló szerkezetű apai, illetve anyai eredetű kromoszómák párba rendeződtek, majd egyes részeik kicserélődése után szétváltak, s az utódsejtekbe jutottak, így az ivarsejtekbe végül csak 24 darab került. A 47 kromoszómás esetben azonban 22 pár alakul csak ki, a maradék 3 kromoszóma (egy összenőtt és két különálló) egy hármas alakzattá áll össze, melyet csak 2:1 arányban lehet az utódsejtekbe szétosztani.

A szétválás kétféle módon következhet be. Ha az egyik oldalra az összenőtt, a másikra a két különálló kerül, az ivarsejtek fele-fele arányban 23-as, illetve 24-es kromoszómaszámot visznek. Ha viszont az egyik oldalra egy fuzionált meg egy különálló, a másikra a másik különálló kromoszóma kerül, semmi sem lesz belőle, azaz elhal, mivel az egyikből hiányoznak, a másikban kétszeresen vannak meg az egyik kromoszóma génjei. Emiatt a 47-es ősünk fertilitása 50%-kal kisebb, így a szaporodás során előbb-utóbb kiszorul a populációból. A 24 kromoszómás ivarsejtjével a többi (48-as) egyeddel párosodva (ugyancsak 24-es ivarsejtjei vannak) szintén 48-as utódokat hoz létre, míg a 23-as a 48-as egyedek 24-es ivarsejtjével ismét 47-es, csökkent fertilitású utódot eredményez. Ahhoz, hogy a már problémamentes fertilitású 46 kromoszómás utód létrejöjjön, (23 szabályos párral), két 47-esnek kell párosodni – mindkettő csökkent fertilitású –, s ezekből lehet 1/4 valószínűséggel (két 23-as találkozásából) a 46-os emberi kromoszómaszám. A populációgenetika törvényei alapján mindebből az következik, hogy a 48–46 átalakulás csakis kis létszámú populációban mehetett végbe az ún. genetikai sodródással. Nagy létszámú populációban az átmenetnek nincs reális esélye.

Ha minden igaz, akkor a kis létszámú átmeneti populáció valamely egyedének fosszilizálódása, majd megtalálása valóban roppant kis valószínűségű esemény. Az ehhez hasonló, új fajok kialakulásához vezető folyamatok ezért ritkán érhetők tetten a paleontológiai leletekben. Ez egyrészt jó, hiszen könnyebb a már kialakult fajokat egyértelműen besorolni, másrészt rossz, mivel elfedi az átalakulás folyamatosságát. Ha valóban teljes lenne az őslénytani leletsor, teljesen önkényes dolog lenne egy faj időbeli határát meghúzni.

A fentiek ismeretében, némi fenntartással a következő időrendi sorrend adható meg:

A 4–4,5 millió éves, igencsak szórványos leletek már egy felegyenesedett emberfélére utalnak. 2,6 millió éve már rendszeresen kőeszközöket készített. Mindezidáig csak az afrikai kontinensen élt.

A „sudár embernek” (homo erectus) nevezhető, egyre nagyobb koponyatérfogatú ősünk 1 millió éve már Európába, sőt nem sokkal ezután a mai Kína és Jáva területére is eljutott. Ekkor már beköszöntött a jégkorszak (pleisztocén), melynek hidegebb (glaciális) időszakaiban a világóceán 100–200 méterrel sekélyebb volt a szárazföldön felhalmozódó jég miatt, így Jáva – Szumátrával és Borneóval együtt – összefüggött az ázsiai kontinenssel.

Emberré válásunk ezen ősi időszakában valószínűleg több homo faj is élt, bár ezek elnevezése és rendszertani besorolása körül koránt sincs egyetértés a kutatók között. Mindenesetre a homo erectus volt a legsikeresebb. Feltehetően a tűz használatát is ismerte, mivel a pekingi barlangi lelet égett csontokat, hamut és elszenesedett famaradványokat is tartalmaz. A „sudár ember” egyes későbbi, 1 millió évnél fiatalabb leletei egyre jobban közelítenek mai fajunk anatómiájához. A koponyatérfogat jelentősen nőtt, így sokan a félmillió év körüli időtől már homo sapiensről, pontosabban ennek „neanderthalensis” alfajáról beszélnek, míg mások a leleteket inkább a homo erectushoz (ssp. heidelbergensis) sorolják. Ugyanakkor a tipikus Homo erectus is tovább élhetett Kis-Ázsiában, ahol még 230 ezer éves maradványai is vannak. (A kormegállapítások körül állandó vita folyik, így mire az olvasó kezébe kerül e könyv, lehet, hogy más értékek lesznek elfogadottabbak. Hasonlóan vitatott, szinte ízlés dolga, hogy mióta létezik a homo sapiens. Az átmenet ugyanis a valóságban fokozatos volt, s csupán a megtalált leletek sorában húzhatjuk meg fajunk határát. Nem arról van tehát szó, hogy egy homo erectus emberpárnak homo sapiens gyereke született!)

A neandervölgyi ember nevet első megtalált lelőhelyéről, a németországi Düsseldorf melletti Neanderthalról kapta. E rendkívül erős, zömök (átlag 160 cm magas) ember koponyatérfogata meghaladta a mai ember átlagát. Sokáig úgy vélték, hogy ennek késői leszármazottai volnánk mi is. A zavaró csak az volt, hogy a leletek tanúsága szerint a mai emberhez sokkal hasonlatosabbak jóval korábban is éltek, mégpedig Afrika délkeleti részén. Talán 200 ezer évvel ezelőtt egy olyan alfaj (vagy az igazi homo sapiens) jelent meg, mely fokozatosan terjedt Észak-Afrika, Kis-Ázsia felé, majd még keletebbre, egészen Ausztráliáig. Útközben sorra kiszorította, kipusztította a korábbi neandervölgyiket. Európában is ez következett be. E crô-magnoni embernek nevezett típus mintegy 40 ezer éve jelent itt meg, s néhány ezer év alatt eltüntette a neandervölgyit.

A modern molekuláris biológiai módszerek ugyanezt támasztják alá. A neandervölgyi lelet egy parányi csontdarabjából ún. mitokondriális DNS-t izoláltak, s ennek elemzéséből kiderült, hogy a ma élő emberektől jelentősen eltérő szekvenciájú (a DNS építőköveinek sorrendjében), így valószínű, hogy utód nélkül pusztultak ki, s talán nem is keveredtek az őket lecserélő új „népekkel”.

Mi lehetett e hódítók sikerének titka, amivel az alkatra jóval erősebb neandervölgyiket kiirtották? Sokan vélik úgy, hogy a nyelv s ezzel az elvont gondolkozás és beszéd képessége. Ennek birtokában az embercsoport akcióit előre megtervezve, összehangoltan hajthatta végre, fegyvereit tökéletesítve veszedelmes hódítóvá vált. S valóban, a korábbi időléptékhez képest robbanásszerű gyorsasággal jutott el a Föld szinte minden sarkába.

Az immár egyértelműen eszesnek, ha nem is bölcsnek nevezhető homo sapiens hódító útját számos nagytestű állatfaj kipusztulása kísérte. Jared Diamond: A harmadik csimpánz tündöklése és bukása című könyvének Sosem volt aranykor című fejezete meggyőzően sorolja fel a bizonyítékokat. Korábban a kutatók az ember előtti kihalások mintájára keresték a természeti okokat; jégkorszak, hirtelen klímaváltozás stb. Kiderült azonban, hogy igen jelentős környezeti változások hosszú sorát vészelték át e fajok, s végül szinte mindig akkor tűntek el, amikor élőhelyükön az ember megjelent.

Érdekes, hogy pont azon a kontinensen, ahol fajunk kialakult, Afrikában pusztult ki a legkevesebb nagytestű állat. Ennek oka az lehet, hogy itt a vadász és zsákmányai együtt evolválódtak, így állandóan alkalmazkodtak az egyre rafináltabb, hatékonyabb vadászó stratégiákhoz. Más kontinensekre eljutva e vadászok tapasztalatlan, könnyű vagy legalábbis könnyebb prédát találtak, így gyorsan estek e fajok áldozatul. Hasonló okból maradhattak le az afrikai állatok a háziasításról is.^*

 

A hódító ember első pusztításai még nem voltak új, szokatlan események a bioszféra történetében. Az egyértelműen környezetváltozással, vagy más, külső okkal kapcsolatos nagy kipusztulásoktól eltekintve, az emberéhez hasonló, bár kisebb mértékű események korábban is történtek, például már 2,5 millió évvel ezelőtt, amikor az addig különálló Észak- és Dél-Amerika kontinentális lemezei összeértek, és a panamai földszoros „hídján” az északi nagy ragadozók átkelve, számos nagytestű dél-amerikai fajt pusztítottak ki. Persze, az első tömeges, emberi pusztítás ennél jóval jelentősebb volt, hiszen sorra kiterjedt Ausztráliára, Új-Guineára, majd Európára és Szibériára, végül Amerikára is. Ez utóbbi eseményről így ír Diamond: „Úgy 15 000 évvel ezelőtt az amerikai nyugat meglehetősen hasonlíthatott a mai Afrikában lévő Szerengetti-síksághoz, amint oroszlánok és gepárdok űzték az elefántcsordákat és lovakat, olyan egzotikus fajok mellett, mint a tevék vagy az óriás földi lajhárok”.^* E fajok kivétel nélkül áldozatul estek a kb. 12 ezer évvel időszámításunk előtt ide érkező ún. „clovisi vadászoknak”. A lovat is csak az európai hódítók hozták vissza.

Az igazi átalakítás azonban csak később, az élelmiszer-termelő mezőgazdaság kialakulásával kezdődött. Az utolsó jégkorszakot 12–13 ezer évvel ezelőtt jelentős felmelegedés váltotta fel, mely azóta is szokatlanul stabil klímát eredményezett. (Egyszer volt ugyan egy kisebb lehűlés a 15–18. században, melynek hátterében már az emberi hatás lehetősége is felvetődik az erdőterületek szántófölddé alakításának albedováltozása kapcsán.) A stabil, kedvező klímában az egyéves fűfélékben gazdag Kis-Ázsia ún. Termékeny Félhold területén^* mintegy tízezer ezer évvel ezelőtt fejlődött ki a letelepedett, élelmiszertermelő életmód.

Roppant érdekes, hogy miért pont ez a terület lett a mezőgazdaság (és a kultúra) bölcsője, de még érdekesebb annak elemzése, hogy hogyan és miért váltotta fel a korábbi vadászó-gyűjtögető életmódot. Minderről J. Diamond magyarul is olvasható könyvei részletes tájékoztatást adnak. Néhány fontos megállapítást mégis szükségesnek tartok itt is megismételni.

A vadászó-gyűjtögető életmód adta az utolsó, egyértelműen fenntarthatóságot biztosító társadalmat, melyben ugyanakkor az emberek egymás közötti egyenlősége is megvalósult. A javak halmozása lehetetlen volt a mobilis életben, s ugyanez akadályozta a túlnépesedést is. Ebben az állapotban telt el a homo sapiens eddigi létezésének több mint 99%-a, mely alatt alkalmazkodott természeti környezetének feltételeihez. Ez természetesen kedvezőtlen tényezők sorát is magában foglalta, ami a viszonylag rövid várható életkort, a népesség növekedésének korlátot szabó, kompenzáló természetes szelekciót jelentette. Ugyanez a szelekció általánosan fittebb, egészségesebb embereket is tartott fenn. A napi élelmet biztosító tevékenység meglepően kevés idejüket vette igénybe. Az ugyancsak kedvezőtlen környezetű Kalahári sivatagban mai napig vadászó-gyűjtögető életmódot folytató busmanok például csupán heti 12–19 órát töltenek élelemszerzéssel, azaz alig napi 2–3 órás „munkaidejük” van.

Már a kezdeti növénytermesztő-állattenyésztő primitív agrárrendszerekben is jóval több fogyasztható élelem állítható elő egységnyi területen, mint vadászattal, gyűjtögetéssel, így legalább egy nagyságrenddel nagyobb népsűrűség alakulhat ki. A növénytermesztés emellett letelepedést tesz szükségessé, amivel a korábbi négyévenkénti szülés (korábban gyermekét az anya sokáig szoptatta) is sűrűbbé válhatott. A letelepedett életmód vezetett a felhalmozás lehetőségeihez is, s ezen keresztül tovább, az egyenlőtlenségek kialakulásához. E korai népességnövekedés ugyanakkor még egy benépesítetlen területet bőven tartalmazó világban zajlott (a gyér számú vadászó-gyűjtögető népek rovására).

Sokáig úgy vélték, hogy a mezőgazdasági művelés felfedezése az emberi boldogság és jólét irányába tett első jelentős lépés volt. Számos, később feltárt bizonyíték ma ezt legalábbis megkérdőjelezi. Kimutatták például, hogy a kelet-mediterrán területen, a jégkorszak végén élt emberek átlagos magassága 170 cm felett volt, majd a mezőgazdaság kialakulása után ez 160 cm alá süllyedt, s bár később emelkedett, ezen a területen a régi értéket még ma sem éri el. A méretcsökkenés ugyanakkor a csontokon felismerhető számos betegséggel is párosult. Mindez csak részben tulajdonítható a fehérjékben és vitaminokban szegényebb, szénhidrátokban dúsabb fő termények elterjedésének, vagyis a táplálkozási változatosság csökkenésének. Két másik tényező is fokozta az egészségtelen életkörülményeket. Az egyik a fokozatosan kialakuló társadalmi rétegződés, s ebből az egyenlőtlen elosztás, ami az emberek többségét az éhezés határán tartotta. A másik a letelepülés zsúfoltságából adódó fertőzési lehetőségek, járványok megjelenése, melyek kórokozóit a korábban háziasított állatainktól vettük át. E kettős átok csökkentettebb formában mind a mai napig tart.

Mielőtt végleg elítélnénk az élelmiszer-termelő rendszerek történelmi szerepét, pozitív hatásaival is foglalkoznunk kell. Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaság kialakulása igen jelentős előrehaladást eredményezett a művészetek, a technika és a tudomány kifejlődésének irányában. Mindezt fokozta az emberi létszámnövekedéssel együtt járó kivételes képességet lehetővé tevő génkombinációk megjelenésének nagyobb valószínűsége, mely a már említett szocio-kulturális evolúcióval az emberiség egyre jelentősebb részére hatott. Igen fontos lett e tekintetben az írásosan rögzített információ kialakulása.

A természet „leigázásának” komolyabb lehetősége a szó szerinti leigázással, a háziállatok igába fogásával alakult ki. Az igavonó állat a földművelő ember irányítása alatt egyre nagyobb természetes erdő- és gyepterületet alakított át szántófölddé, és egyre több ember megélhetését tette lehetővé.

A korábbi vadászó-gyűjtögető életmódot még megtartó népek nem nézték irigykedve az új típusú életet, keresve az első átállás lehetőségét. Ellenkezőleg, védeni próbálták eddigi életformájukat, de a – számbeli és technikai – túlerővel szemben sorra alulmaradtak, utolsó túlélőik napjainkban tűnnek (tűntek) el a legeldugottabb (például Amazon-menti) őserdőkben vagy mezőgazdasági művelésre alkalmatlan sarki vagy sivatagi területeken. Utóbbiakra példák az eszkimók és a busmanok.

Az átalakulás összefoglalására hadd idézzem ismét J. Diamond szavait: „A növénytermesztés és állattartás több élelmet eredményezett, ennél fogva pedig sűrűbb emberi populációhoz vezetett. Az ebből fakadó élelmiszer-felesleg, és (néhány helyen) ennek a feleslegnek állati erővel történő szállítása előfeltétele volt a letelepített, politikailag centralizált, gazdaságilag összetett, technológiájában innovatív társadalmak kialakulásának.”^*

A bioszféra ember előtti történetének taglalása során tudatosan kerültem az egyébként elterjedten használt „szárazföld meghódítása” kifejezést, a hódítás helyett benépesítésről beszélve. Nem kellett volna ugyanezt tenni itt is, s a természetet meghódító, sőt leigázó ember helyett a Föld benépesítéséről esetleg megtervezett, tudatos, célszerű átalakításról szólni? Nem! A szárazföld benépesítése a fajok millióinak természetes evolúciós, ökológiai elvei alapján történt, állandóan megtartva a további alkalmazkodás legfontosabb feltételét; a roppant nagy változatosságot, mai szóval biodiverzitást. Az emberi természetleigázás ezzel szemben egy természetellenes állapot erőszakos fenntartásával folyik. Egyetlen faj, a homo sapiens a számára rövid távon „hasznosnak” tekintett néhány száz növény- és állatfajjal próbálja a bioszférát radikálisan átalakítani, feleslegesnek minősítve a bioszféra fajainak 99,9%-át.

A leigázás problémáinak és veszélyeinek megértéséhez legalább nagyon vázlatosan látnunk kell a természetes és az ember által fenntartott környezeti rendszerek vagy más néven ökoszisztémák szerveződési és működési elveit.