Végigkísérve a földi bioszféra történetét kialakulásától az ember megjelenéséig, majd elemezve az általa okozott bioszféra-gondokat, végül eljutva a mai telített világunkban a lemaradásra, szegénységre, nyomorra apelláló, további növekedést forszírozó akciók ezzel ellentétes következményeihez, ösztönösen keressük a kiutat, a megoldást, ha egyáltalán van. Ehhez azonban tisztában kell lennünk a problémák valódi gyökerével, hosszú evolúciós múltunk ma már terhes örökségével.
Egy angol nyelvű kurzusban idáig eljutva, a helyzetet a három S-sel illusztráltam. A baj az, hogy az ember a Linné-féle homo sapiens minősítéssel szemben inkább
| Selfish | (=önző) |
| Short sighted | (=rövidlátó) |
| Stupid | (=ostoba) |
Az önzés bizonyos fokig létfenntartásunk szükségszerű velejárója, a túlélés biztosítéka. Még a kivétel is erősíti a szabályt, mondják a szociobiológusok, hiszen az önzetlen, sőt, önfeláldozó viselkedés mögött is a gének önzése van. Ilyenkor az önzetlen egyén a társaiban vele jórészt megegyező gének esélyesebb továbbszaporodását teszi lehetővé (lásd Dawkins népszerű könyveit). Ugyanakkor, mint arra Csányi Vilmos Az emberi természet című könyvében rámutat, már a homo erectus idejében, és különösen a homo sapiens mezőgazdaság előtti, egyenlőségen alapuló társadalmaiban, az embercsoportok „szuperorganizmusszerűen” kezdtek szerveződni, mellyel, mint csoportszelekciós egységgel,* a leghatékonyabban együttműködő, és az egyéni önzést a közösség alá rendelő csoportok válogatódtak ki. Az ilyen csoportokban ismeretlen a közlegelő tragédiája. Roppant tanulságos és ugyanilyen elszomorító, hogy hogyan vezetett ez az együttműködő csoport a szociokulturális evolúció drámájában a „megapopulációk egytagú csoportjainak” kialakulásához. Feltétlenül érdemes elolvasni Csányi Vilmos kitűnő elemzését. De hogyan tovább? Lehet, hogy az „egytagú csoport” egy evolúciós visszalépés az ember előtti, magányos állat szintjére, ha volt egyáltalán ilyen? Vagy bízhatunk abban, hogy az emberi elme számítógép-protéziseink segítségével meg tudja tervezni azt az új szuperorganizmust, melynek neve Emberiség, ezzel leküzdve az evolúció során génjeinkben limitált* csoportméret-problémákat? Az első esetben a tragédia elkerülhetetlennek látszik. A másodikkal van némi remény helyünk megtalálására a bioszférában, de ehhez ma még szinte teljesen elképzelhetetlen átalakuláson kellene az emberiségnek keresztülmennie. Többek között a három S-et is módosítanunk kell. Önzetlenné, hosszú távon tervezővé és nagyon okossá kellene válnunk. Az ember – természet kapcsolat javításában az eredményt mindeddig a természet megváltoztatásával képzeltük el. Ideje lenne elgondolkodni saját magunk megváltoztatási lehetőségein is!
A műszaki és természettudományok eddig is sokat tettek a három S közül kettő (short sighted, stupid) mérséklésére, bár mindkét területen igen komoly elvi problémák is vannak. A bonyolult, nem lineáris komplex rendszerek, s bioszféránk messzemenően ilyen, alapvetően kiszámíthatatlanok hosszabb távú működésükben. Ismert példa erre a meteorológiai előrejelzés, mely 1-2 hétnél további időre már kevéssé megbízható. Az emberi ész befogadóképessége valószínűleg szintén korlátos, bár ennek kiterjesztése a számítógépek hálózataival, mesterséges intelligenciával ígéretesnek tűnik. A harmadik S (selfish = önző) leküzdése a legnehezebb kérdés, különösen, ha hatása átterjed az előző kettőre is. A közlegelővel kapcsolatban láttuk, hogy ez pusztán példamutatással, önzetlenségre buzdítással nehezen csökkenthető, mivel az intő szóra nem hallgatók előnyösebb helyzetben vannak, legalábbis a mai általános értékrendben. Evolúciógenetikai hasonlattal: a rátermettség (fitness) csökkenésének irányában kellene változnunk.
Az emberré válás evolúciós eseményei között már láttunk egy ilyen lehetetlennek látszó problémára sikeres megoldást a kromoszómaszám megváltoztatása kapcsán. Sajnos ugyanez a mód a hatmilliárdnál nagyobb mai emberi populációban nem működik. Mégsem teljesen reménytelen az eset. Az ember ugyanis nem csupán egy biológiai faj. Mi arra is képesek vagyunk, hogy az értékrend befolyásolásával a társadalmi rátermettséget változtassuk meg egy másfajta emberideál elfogadtatásával. Ha ez bizonyos szinten sikerül, talán megoldható lesz a még nem csőlátású, gondolkodó emberek okos gyülekezeteiben kidolgozni egy átállási programot a valóban fenntartható rendszer megvalósítására. Közmegegyezéssel kellene elérni az anyagi javak fogyasztásának csökkentését, egy „posztmateriális” társadalom kialakítását. Röviden, találjuk meg fenntartható helyünket a bioszférában!
Legyünk reálisak. Igen messze vagyunk még ettől, különösen az úgynevezett fejlett, fogyasztói világban, melyet ráadásul a „fejlődő” országok gyakran mint elérendő állapotot tűznek maguk elé. A problémát azonban szerencsére már sokan felismerték, s keresik a megoldást is. Az alternatív közgazdászok (Magyarországon az ún. Altern-csoport) hatása egyre jelentősebb. Szemléletesen és meggyőzően mutatják be a probléma gyökerét, az anyagi javak habzsoló fogyasztását ösztönző ördögi kör működését (7. ábra).
7. ábra
A pénz és a fogyasztás hajszolásának ördögi köre (Korten, 1996)
A pénz fogságából való megszabaduláshoz tisztában kell lennünk az emberi igények hierarchiájával (melyhez magyar nyelven támpontot adnak Magyari Beck és Kocsis Tamás írásai). A legalapvetőbb igényeink fizikai – fiziológiai szinten jelentkeznek; élelemre, italra, ruházatra, hajlékra stb. mindenkinek szüksége van. De mennyire és milyen választékban? És az egyéb anyagi igények? Felsorolni is nehéz, annyiféle van. Ezek után következnek az emberi boldogságérzet kiteljesedéséhez szükséges nem anyagi jellegű igények (8. ábra). Abraham Maslow fejtette ki még fél évszázaddal ezelőtt, hogy az emberi igények kielégítése a piramisban alulról építkezve halad, s ami a legfontosabb, egy magasabb szintre csak az alacsonyabb szint kielégítése után léphet. És ez roppant kritikus, hiszen attól függ, hogy mennyi az elég? Mikor, milyen szinten képes megelégedni az anyagi javakkal, s törekvését a hierarchia magasabb szintje felé terelni.
8. ábra
Az emberi igényszintek egymásra épülésének Maslow-féle rendje. Az igények kielégítése alulról felfelé történik, s csak az alacsonyabb szintű elégedettség után fordulunk a magasabbak felé. Az állandó kielégítetlenség érzése a legalacsonyabb (fogyasztó) szinten akadályozza a magasabbak elérését. (Kocsis, 1999)
A fogyasztói ideológia és a reklámok szerint a felső határ a csillagos ég, ennek elfogadásával pedig mindig elégedetlenül ragadnánk le a legalsó szinteken. Valódi csapda! Elégedettségünk ugyanis mindig relatív helyzetünkkel kapcsolatos. Egy igazán elégedett társadalom megvalósításához állítólag azt a lehetetlenséget kellene megvalósítani, hogy mindenki jobban éljen, mint a szomszédja. (Bár ez egységes értékrend esetében valóban abszurdum, egyénileg eltérő szempontrendszer mellett azonban nem lehetetlen! Két szomszéd közül A szomszéd jólétét a kertészkedés, B szomszédét a zeneélvezet teszi a másikénál jobbá.)
Egy működőképes, egészséges bioszféra és egy boldogabb emberiség együttes megvalósítása nem lehetetlen. Az I = NFT képletben a T csökkentésében nincs vita (lásd „környezetbarát” technológiák). Elvileg ezt a célt tűzi ki a tudásalapú társadalom elképzelés is, de az igazi tudás az integrált és nem a differenciált ismereteket kell jelentse. A fogyasztást kiszolgáló és gerjesztő kutatások helyett szellemi jólétünk növelését kellene elérnünk. Ugyanakkor megoldást kell találnunk az NF szorzat csökkentésére, a népesség- és fogyasztásnövekedés mérséklésére.*
Az ökológiában jól ismert a korlátlan növekedés lehetetlensége. Bár biológiailag minden élőlény egyre gyorsuló (exponenciális) növekedésre lenne képes, környezete ezt legfeljebb egy rövidebb ideig teszi lehetővé. A növekedés határának felismerése roppant kritikus. Ennek hiánya vagy a telítési szint késői felismerése (időelcsúszás) problémához, szélsőséges esetben akár kipusztuláshoz is vezethet. Ilyen esetekre számos biológiai példa ismert. Egyeseket tudatosan alkalmazzuk is. A must erjedése során például az eleinte korlátlannak tűnő cukros lé az élesztő sejteket exponenciális szaporodásra készteti. Ezzel azonban egyre jobban fogy a cukor, melynek az élesztőben történő lebontása során ráadásul etilalkohol keletkezik, s ezzel (az élesztő szempontjából nézve) „szennyezi” környezetét. Az eredmény az élesztősejtek teljes pusztulása a megnövekedett alkoholkoncentráció és az elfogyott cukor miatt. Még emberi példákat is ismerünk, például a Húsvét-sziget népességének történetéből (Diamond, 2000, Takács-Sánta, 1999). A környezetünkbe történő fenntartható beilleszkedés sürgősen megoldandó „multidiszciplináris” feladat, melyben a természet- és társadalomtudományok felelősségteljes, valódi tudósainak összefogásával remélhetünk eredményt.
