Legkedvesebb kora gyermekkori emlékeim a vasárnapi kirándulásokhoz kötődnek. Szép idő esetén héttagú családunk apám vezetésével rendszeresen járt fel a budai hegyekbe a Csillebérc és a Kakukk-hegy környékére. Akkoriban e táj még teljesen más volt. Embert itt magunkon kívül szinte alig láttunk. A tisztásokkal tarkított tölgyesben lepkéket, szitakötőket, cincéreket csodáltunk, s a kakukkfű illatú vadvirágos réteken játszottunk vagy egyszerűen csak élveztük a természet változatosságát. Ma ugyanitt az „Úttörőváros” maradványai, a KFKI (Központi Fizikai Kutatóintézet) épületei és más beépített területek vannak.
A következő maradandó természeti élményt a Bükk-hegység Szalajka-völgyében töltött cserkésztáborban kaptam, annak minden romantikájával, tisztaságával, a természetbe illeszkedés művészi fokával. Sajnos, egy hosszabb betegség miatt egy-két évig azután szobába voltam zárva. Pótcselekvésként Jávorka Sándor könyvéből ismerkedtem a magyar flóra fajaival, így mire ismét kijuthattam a természetbe, legtöbb növényt már ismerősként köszönthettem. Mindez olyan örömöt jelentett, hogy az érettségi után más pálya, mint a botanika, fel sem vetődött bennem.
Az egyetemi évek alatt vált számomra teljesen nyilvánvalóvá, hogy a puszta növényismeret, bár roppant fontos, az egész biológiának csak egy kicsiny, alapozó része. A fajismeret azonban számos más biológiai probléma megoldásához nélkülözhetetlen. Ekkoriban indult el Magyarországon Zólyomi Bálint és Soó Rezső vezetésével a növénytársulások elemzése és a vegetációtérképezés. E munkához kapcsolódva kitörölhetetlen emlékeim születtek. Mivel e munka terepi része a leginkább természet közeli élőhelyek, az ember által kevéssé bolygatott erdők, sziklák, gyepek, lápok és mocsarak felvételezéséből, azonosításából, feltérképezéséből állt, ez tovább erősítette a természetszeretetet bennem. Ugyanakkor csodálattal és kíváncsisággal töltött el a növénytársulások bonyolult, célszerű szerveződése s az az érzékenység, amivel a külső környezetre reagálni képesek, ha kellő idő áll rendelkezésükre. A talaj összetételét, savas vagy lúgos jellegét (pH-ját), vízháztartását a növényzet alapján biztosabban lehetett megállapítani, mint az e célra szerkesztett mérőműszereinkkel. Ez utóbbiakkal ugyanis csak az adott pillanatban és egyetlen ponton mérhettünk, míg a növényzet sokéves, olykor évszázados vagy még hosszabb hatásokat is regisztrál. Mindehhez képest megdöbbentő és lehangolóan tökéletlen az ember által létesített növényzet, mint az ültetett akácos, nyárfás vagy fenyves, vagy még inkább a szántók, szőlők, gyümölcsösök. Az élővilág itt, bár nyilvánvalóan hasznosabb, kevéssé változatos, spontán módon kialakult törvényszerűség alig ismerhető fel bennük.
A növénytársulások és a vegetációkutatás témakörében készült egyetemi doktori disszertációm. Sajnos, munkalehetőséget e téren nem találtam, így csak a biológia más ágaiban tudtam botanikai ismereteimet hasznosítani. Mindig is izgatott a biológiai változatosság eredete, az új fajok kialakulásának módjai. Kedvenc növénycsoportom, a páfrányok ehhez kivételesen jó lehetőséget kínáltak. Több tulajdonságuk is arra utalt, hogy itt gyors, ugrásszerű fajkeletkezési események is bekövetkezhetnek ritka fajkereszteződések (hibridizáció) és a kromoszómákban lévő örökítő anyag megkettőződése révén. Szerencsére a Magyar Tudományos Akadémia Genetikai Intézetében Győrffy Barna igazgató ennek kutatásához minden segítséget meg is adott. A természetből begyűjtött mintegy félszáz páfrányfajjal intenzív kísérletezésbe kezdtem, s az eredmény nem maradt el. Számos faj eredetét sikerült tisztázni, némelyiket újra előállítani, sőt egy teljesen új fajt is létrehozni. Mindezzel bekapcsolódhattam a nemzetközi tudományos életbe, s meghívásos utak tucatjai révén a világ sok országában sokféle természeti tájjal és ugyancsak sokféle emberrel, közösséggel ismerkedhettem meg. A kutatóintézetből egyetemi katedrára kerülve a genetika és az evolúció általános kérdéseinek három évtizedes tanulása-tanítása egyre tágabb összefüggések meglátására késztetett.
Charles Darwin írja önéletrajzában, hogy élesen emlékszik arra a pillanatra, amikor az evolúció folyamatának lényege több mint húszévi vajúdás után, hirtelen világossá vált agyában. Jelen könyv címének jelentősége bennem az 1970-es évek elején, az Egyesült Nemzetek Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) egyik biológiai programvitáján vált egyértelművé. (Az összehasonlítás értékét csökkenti az a tény, hogy Darwinnal szemben magam csak egy többek által már ismert összefüggésre döbbentem rá.) A vitában nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség jelenleg nagymértékben rá van utalva az egész Földet beborító élőlények rendszerére, a bioszférára. (1.ábra). Az is kiderült, hogy nagy valószínűséggel ettől sohasem fogjuk tudni magunkat függetleníteni, mivel agrár- és urbántermelési rendszereink az egész bioszféra működését nem tudják ellátni. A bioszféra „szolgáltatásaira” mindig is szükségünk lesz. Ennek ismeretében szerveződött az Ember és Bioszféra (MAB = Man and Biosphere) elnevezésű nemzetközi program a világ szinte minden jelentősebb államának részvételével.
E felismerés idegesítően kellemetlen körülménye az a tény, hogy e minket éltető bioszféra napjainkban egyre gyorsuló sebességgel pusztul. A Föld felszínét borító természetes növényzetet az ember teljesen átalakítja saját közvetlen igényeinek megfelelően. Az átalakítás a szárazföldek vonatkozásában az ezredfordulóra már kb. 50%-os, ugyanennyi őrzi az eredetihez még hasonló vegetációt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a maradék 50% jelentős részben terméketlen sivatagi és sarkvidéki területeket foglal magában, melyek a földi bioszféra működése szempontjából kevésbé fontosak. Európában a legrosszabb a helyzet. Itt alig több mint 10% a természet közeli terület. A 90%-ot épületek, utak, kertek, gyepek, szántók, gyümölcsösök és ültetvényerdők foglalják el.
1. ábra
A nagy földi rendszer és alrendszerei. Az átfedő körök a kölcsönhatásokra utalnak. Az élet a teljes hidroszférát (vizek) kitölti s az atmoszféra (légkör) legnagyobb részét is elfoglalja. Még a szilárd halmazállapotú geoszférába is benyomult néhány kilométer mélységig. (A körök nem területarányosak.) A bioszféra mindhárom, korábban élettelen szférát jelentősen átalakította.
Valószínűleg sokakban felvetődik a kérdés: Nem ezt akartuk? Baj ez egyáltalán? Nem ettől az átalakítástól élhet mintegy 800 millió ember Európában? A természetrajongásból nem lehet megélni. Örüljenek a természetvédők, hogy 10%-ot még meghagytunk nekik.
Valóban, első gondolatra a természet eredeti állapotának igénye maradi, fejlődést gátló, kötekedő követelésnek, luxusnak tűnhet. Ez az európai 10%, ami Magyarországon alig több mint 8%, talán sok is a botanikusoknak, zoológusoknak, az élővilág egykori gazdagságának demonstrálására, tudományos kutatásra. Ugyanitt élje ki a hobbi szintű igényét az egyébként „komolyabb” dolgokkal foglalkozó többi ember is. E terület egyben szolgáljon szórakozási célokat, mint a vadászat, sárkányrepülés, terepkerékpározás, tájfutás, síelés, majálisok, motocross versenyek, lovaglás, sátortáborozás stb, elvégre a természet értünk van, nemde?
Az efféle érvelésre nem könnyű röviden válaszolni. A 21. század természettől elszakadt embere nem, vagy alig ismeri ezt a 10%-ot. Nem tudja felfogni ennek tudományos értékét, mely nem csupán lepke- vagy bogárgyűjteményt eredményezhet, hanem a hasznosítási lehetőségeknek szinte végtelen tárházát is. Pihenési, üdülési, szórakozási célokra pedig tartósan csak akkor használhatjuk, ha ismerjük működését, tűrési határait, regenerálóképességét, röviden: ha tudunk viselkedni a természetben. Ha nem, ez a maradék is elvész, ráadásul örökre.
Majd csinálunk szebbet, jobbat magunk – érvelne a természettől elszakadt ember. Hány gyönyörű parkot építettünk már, ahol hasonló üdülési, pihenési lehetőségek vannak! Lehet, de milyen sokba kerül ezek létesítése, és főleg állandó ápolása, fenntartása. Ezzel szemben a természet önfenntartó! Persze, csak ha vigyázunk rá.
A legkomolyabb indok a természetközeli állapotú területek megőrzésére nem a tudományos kutatási-hasznosítási lehetőségekben vagy az üdülési-szórakozási értékekben rejlik. Mindennél fontosabb az egész földi bioszférát fenntartó működése, mely eddig saját létünket biztosította. Az egész emberiség fennmaradása attól függ, hogy tudjuk-e pótolni az általunk eltüntetett, illetve átalakított természetes ökorendszerek működését. Földünk felszínét egyre nagyobb arányban elfoglaló urbán- és agrárökorendszerek hosszabb távon nem biztosítják azokat a körülményeket, amelyekhez az evolúció során mi magunk és az összes többi élőlény alkalmazkodott.
Stephen Schneider 1997-ben megjelent nagyszerű könyvének címe A nagy földi laboratórium. Kísérlet, melyben bolygónk a tét. A második mondat valamivel pontosabban szerintem így szólna: Kísérlet, melyben az emberiség a tét. Bolygónk létét nem kockáztatjuk, valószínűleg még a bioszféráját sem, csupán annak érzékenyebb fajait, köztük magát az embert. A nagy földi laboratórium a légkör, az óceánok, a szárazföldek és az élővilág hatalmas rendszere az, amellyel az ember akaratlanul kísérletezik. Mivel nem ismeri eléggé a rendszert, beavatkozásainak következményeivel sincs tisztában. Nyugtalanító ez az érzés. A nagy laboratórium lassan reagál. A kedvezőtlen változások biztos jelei már lehet, hogy csak a visszafordíthatatlan szakaszban észrevehetők. Sürgősen kellene valamit tenni. Tisztában kéne lennünk cselekedeteink következményeivel!
Érthetetlen, hogy egy ennyire lényeges, szó szerint életbevágó kérdéssel milyen kevéssé törődünk. Napi gondok, rövid távon elérhető célok megvalósítása köti le az emberek figyelmét. Még a tudományos kutatók között is csak egy elenyésző kisebbség az, aki megengedheti magának a nagy globális kérdések feszegetését. Ennek okaira később még visszatérek, de már itt fontos látni, hogy a tudományos képzéstől a kutatástámogatáson keresztül az eredmények szintéziséig mindenütt nyomasztó teher a specializálódás túlsúlya. Szűk részproblémák, rövid távon leközölhető, lehetőleg anyagi hasznot hozó (vagy legalább ígérő) kutatások kötik le a tudósokat. Olyan átfogó, sok tudományterületet érintő kérdés, mint a bioszféra működése, csak ritkán lehet témája a tudományos konferenciáknak, hiszen ehhez egyszerre kéne érteni a természettudományok mindegyikéhez, sőt, még a társadalomtudományokhoz is. Logikus lenne a megoldás a sokféle szakterület tudósainak egyesítésével. A helyzet azonban az, hogy még egyetlen tudományterület, például a biológia eltérő specialistái sem értik már egymás gondolatvilágát, szakkifejezéseit. A túlzott közérthetőség pedig a szakértelem hiányának gyanúját keltheti. Így legtöbb kutató marad valamely nagy kérdés részproblémájának részelemzésénél, abban a hitben – ha egyáltalán törődik ezzel –, hogy a nagy kérdés megoldásához mégis hozzájárult, és valaki majd a szintézist elkészíti, vagy összeáll az magától is.
Számos nemzetközi tudományos program, együttműködő szervezet, tudományos társaság tűzte napjainkig zászlajára „környezetünk” ügyeit. Egy legutóbbi brüsszeli tudományos tanácskozáson magam 47 ilyen szervezetre, illetve programra történt hivatkozást számoltam meg az elhangzott hat előadáson. Úgy tűnik tehát, mintha minden rendben lenne. Vagy netán a „sok bába között elvész a gyerek”? Van igazán egyértelmű üzenete a tudós világnak az emberiség és kormányaik felé azon túl, hogy több pénzre, támogatásra van szükség a kutatásokhoz? Természetesen vitathatatlan a tudomány szerepe az emberiség technikai és kulturális felemelkedésében, haladásának gyorsításában. Romló környezetünk globális kezelésének kérdése azonban felelős tudósok és döntéshozók összefogását, sőt hatmilliárd ember közreműködését is igényli igen gyakran egyéni vagy akár nemzeti érdekekkel ellentétben. Jelenleg ennek megvalósításától igen távol állunk. Bioszféránk működésének zavarait itt-ott toldozva-foldozva inkább saját magunkban gyönyörködünk Narcissus módjára (lásd humán genom program). Legtöbben a nagy kérdésről nem is vesznek tudomást, mások felesleges riogatásnak tekintik, s várják, amíg a tudomány egyértelműbb bizonyítékokkal szolgál. Az esetleges aggodalmakat pedig „monitorozásba”, környezeti figyelőrendszerek létesítésébe fojtjuk. Félő, hogy ez viszont csupán pusztulásunk történetének precíz regisztrálása lesz (készül a „nagy földi laboratórium” kísérleti jegyzőkönyve), s nem lesz kinek okulni belőle.
Magam a már említett nagy rádöbbenést jelentő UNESCO-ülés óta nemzetközi és hazai tudományos tanácskozásokon, szakcikkekben, egyetemi előadásaim során, ismeretterjesztő előadásokon és cikkekben, természet- és környezetvédő egyesületekben, különféle rendezvényeken, óvodáktól a Magyar Tudományos Akadémián tartott székfoglalómig minden szinten, rengeteg fórumon igyekeztem felhívni a figyelmet a bioszféra egészének működésével kapcsolatos ismereteink hiányosságaira, s az ebből fakadó, igen veszélyes kockázatra. A közel 30 éves ilyen irányú tevékenységet sokszor éreztem reménytelen küzdelemnek, szélmalomharcnak. E könyvet is először Falra hányt borsó címmel gondoltam megjelentetni. De hátha mégsem az. Van már némi halvány remény is.
Az egyik bíztató jel az, hogy egyre több kiváló cikk és könyv jelenik meg a nagy globális földi rendszer, s benne a bioszféra működéséről. Más talán nem örülne a helyemben, hiszen konkurens művekről, illetve szerzőkről van szó, de számomra a hasonló gondolatok megjelenése, az esetleges újabb érvrendszerek megismerése megerősítést, igazolást ad a „nagy ügy” fontosságáról és helyességéről.
A másik reménysugarat a tanítványok, s ezek között is különösen azok jelentik, akik maguk is aktívan adják tovább tudásukat és szemléletüket. Ennek láncreakciószerű hatása az, ami miatt van remény, ha nem is túl sok, a gyökeres változásra. S ha a Föld többi országában is hasonló a helyzet, a végén még megtalálhatjuk s el is foglalhatjuk helyünket egy fenntartható bioszférában.
