1968-ban az amerikai Science nevű rangos tudományos hetilapban egy azóta fogalommá vált cikk jelent meg "The Tragedy of the Commons" címmel (A közlegelők tragédiája - a magyar olvasó erről először 1979-ben olvashatott Hankiss Elemér Társadalmi csapdák c. könyvében, melyben a "commons" szót a konkrét példa nyomán "közlegelők"-re fordította le.). Szerzője, Garrett Hardin biológus, logikus érveléssel, meggyőzően mutatta be a senki által nem birtokolt javak tragikus sorsát. Röviden a példa a következő: Ha egy falu közös legelőjére minden gazda 1-1 tehenet hajt ki, fenntartható gazdálkodás valósul meg. Ám egy gazda úgy is gondolkodhat, hogy amennyiben két tehenet legeltet, a haszna kétszeres lesz. Ha viszont egyre többen követik e példát, a legelő zsúfolttá válik, és a túllegeltetéssel tönkremegy.
Környezetünk számos eleme, így a légkör, a tengerek és az óceánok egésze, az édesvizek zöme és a szárazföldi ökoszisztémák jelentős része is ilyen közlegelő, csúnyább szóval közpréda. Amit ebből az egyén kivesz, az a sajátja lesz, ezzel a közösséget egy főre számítva látszólag alig károsítja. Hasonlóan, ha szennyező anyagait a "közlegelőn" helyezi el, a kellemetlen tehertől való szabadulás saját magának nagy előnyt jelent, míg a közösségben a negatív hatás megoszlik. A pillanatnyi érdekük által vezérelt egyének így előbb-utóbb tönkreteszik környezetüket, s végül saját magukat is. 
A közlegelő tragédiája nem következik be, amíg a "legelő" elég nagy. De egy véges világban, folytonosan növekvő populációval ez előbb-utóbb elkerülhetetlen. A közös javak ésszerű, fenntartható gazdálkodása csak kb. 150 főnél kisebb közösségekben valósítható meg, ahol az emberek képesek felismerni és visszatartani a közös forrást túlhasználó egyéneket. Urbanizálódó hatmilliárdos világunkban erre már nincs mód. A közlegelő minden fajtáját (pl. a levegőt) pedig nem lehet privatizálni! Mi hát a megoldás?
A 19-20. század folyamán az emberiség a jog- kötelesség párból a szabadságjogokra fordította a nagyobb figyelmet. Hardin cikkeinek megírása idején a világ népessége még gyorsuló ütemben növekedett. A földi bioszféra, a nagy közös legelő, a degradálódás nyomait azonban már ekkor is jócskán mutatta. Jogos volt tehát az aggodalma amiatt, hogy semmi sem szabályozza a közlegelőt egyre jobban terhelő emberiség létszámát. Súlyos hibának tartotta az ENSZ 1967-es Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának azt a kitételét, miszerint "... a család méretével kapcsolatos minden választás és döntés megfellebbezhetetlenül magára a családra tartozik, és azt senki más nem hozhatja meg."
Földünk lakóinak száma a Nyilatkozat óta megkétszereződött, s több afrikai országban helyi konfliktusokat és éhínséget eredményezett a továbbra is átlagosan hatgyerekes családméret. Kínában viszont drasztikus intézkedésekkel, az "Egyetemes Emberi Jogokat" megszegve talán 20-30 év múlva sikerül leállítani a népsűrűség növekedését. Mindannyian elítéljük a kínai módszert, mint a szabadságjog megengedhetetlen korlátozását, ám érdemes a másik oldalról, a kötelesség és felelősség oldaláról is megvizsgálni a problémát...
De ne ragadjunk le a népesedésnél. Minden közösbe juttatott szennyezés vagy globális problémát kiváltó tevékenység szabályozottságot kíván. Ezt persze még országon belül is nehéz megvalósítani, globálisan pedig szinte lehetetlen. Jó példa erre az a rengeteg vita, huzakodás és visszalépés, ami a légkörbe kibocsátott CO2 mennyiségét igyekezett mérsékelni. Az Egyesült Államok elnöke, amikor a CO2-kibocsátás korlátozását szabályozó Kyotói Egyezmény felmondását elhatározta, úgy vélte, hogy a Föld népességének 5%-át kitevő US-állampolgároknak joguk van a CO2-kibocsátásból rájuk eső 5% helyett a jelenlegi 30%-ot tartani, sőt növelni. A közlegelő tragédiájának tipikus esete. Hogyan lehetséges az, hogy a világ legfejlettebb országában, ahol a legjobb, legmagasabb szintű tudományos kutatás folyik, az elnök nem vesz tudomást a veszélyről? Vagy talán nincs is veszély, és ezt mondják tudós tanácsadói? 
E kérdéscsokor megválaszolására külön könyvet lehetne írni. Politika, gazdasági érdek, rövidlátás, és még számos más tényező játszhat közre egy ilyen döntés meghozatalában. Az érdekeltség miatt bizonyos körök olyan kutatásokat támogatnak, melyek célja az üvegházhatás tagadása vagy elbagatellizálása, esetleg pozitív aspektusainak hangsúlyozása. Egészen az ezredfordulóig sokan a globális klímaváltozás bizonyításához, igazolásához is ragaszkodtak. Mindez alapul szolgált a cselekvés halogatására. 
A tudomány mára teljesen szétforgácsolódott. Olyan, korábban egységes terület, mint pl. a biológia, ma már számos, egymással szinte sohasem érintkező részterületre hasadt. A környezettudomány, mely hivatott lenne pl. a CO2 -kérdés megválaszolására, valójában számos rész-szakértő munkájára alapoz. Igen kevés a kivételes képességű szintetizáló tudós, aki ezek alapján eligazodik, s meri vállalni a döntéshozók felé adandó érthető és egyértelmű válasz kockázatát. Kinek higgyen ezek után a kérdésben többnyire járatlan döntéshozó?
A túlspecializálódás, és az ezzel gyakran együtt járó csőlátás veszélyeire már az 1920-as évek végén a filozófus Ortega is felfigyelt "A tömegek lázadása" című, magyarul is megjelent könyvében. Érdemes idézni ebből egy részletet:

"Roppant érdekes és főleg hasznosabb lenne, mint amennyire első látásra tűnik, ha valaki úgy írná meg a fizika és a biológia történetét, hogy feltárná, hogyan specializálódott egyre nagyobb mértékben a kutatómunka. Jól látnánk belőle, hogy a tudós nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb szellemi térbe kényszerült visszavonulni. De nem ez lenne a legfőbb tanulsága egy ilyen tudománytörténetnek, hanem ennek épp az ellenkezője: az, hogy mivel a tudományos munka hatósugara beszűkült, a tudósok minden nemzedéke egyre lazább kapcsolatba került a tudomány többi részével, a világegyetem átfogó értelmezésével, pedig kizárólag ez méltó az európai tudomány, kultúra és civilizáció nevére. És az a helyzet, hogy ez a szűk látótérbe zárt tudós mégis fölfedez új jelenségeket, előbbre viszi a tudományát, bár azt alig ismeri, és a gondolkodás enciklopédiáját is bővíti, bár azt lelkiismeretesen ignorálja. Hogy történhetett és hogyan történhet ez meg? Mert hát e cáfolhatatlan tény azért roppant különös: a kísérleti tudomány fejlődése jórészt bámulatosan középszerű, és még középszerűnek sem mondható emberek munkájának köszönhető. Vagyis a mai civilizáció gyökere és jelképe, a modern tudomány befogadja a szellemiekben középszerű embert, és lehetővé teszi számára, hogy ott sikerrel dolgozzék.
 (José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, 1929)

A tudomány a degradálódás jeleit kezdi mutatni. Beszűkült tudósok versengenek a saját szűk szakterületük nagyobb támogatásáért, miközben a többit negligálják. A közgazdászok legtöbbje pl. nem veszi eléggé komolyan a bioszféra túlterhelésének kérdését. Arra számítanak, hogy a világ "fejlődő" államai az északi, "fejlett" világot fogják követni. Véleményük szerint a gazdasági fellendüléssel leáll a népesedés növekedése, növekszik az anyagi jólét, s ezzel a környezetre is majd több figyelem fordítható. Közben persze a "fejlett" világ is tovább növekszik. Néhány kisebb ázsiai ország ("kis tigrisek"), úgy tűnik, tényleg erre halad, de óriási környezetpusztítással. A "fejlett" világ az akkor még elfogadhatóan működő bioszféra segítségével jöhetett létre. A "globális fejlettség" elérése mai fogyasztói értelmezésben több mint hatmilliárd emberrel lehetetlen. Ennek belátása csak több tudományterület mai ismeretanyagainak integrálásával lehetséges.
Egyre fokozódik a kommunikációs nehézség a szakterületek között, s a tudomány kezd Bábel tornyához hasonlítani. A közvéleményben erősödik a tudománytalanság és tudományellenesség. Nincs idő szintetizálásra, ismeretterjesztésre, népszerűsítésre, s így az emberek nem értik, mire költik az adófizetők pénzét. Az ipar egyre inkább a maga szolgálatába állítja a tudományt. Megrendeli a kutatásokat, és az eredmények a fizetőképes keresletnek megfelelően születnek, s ezzel a gazdag-szegény szakadékot növelik. Első hallásra magam is megdöbbentem a híres polihisztor J. B. S. Haldane és a populációgenetika atyjának tekintett matematikus G. H. Hardy egybecsengő minősítéseit olvasva:
"A tudományt akkor nevezik hasznosnak, ha a javak megoszlásának nagyobb egyenlőtlenségéhez vezet, vagy közvetlenebbül elősegíti az emberi élet elpusztítását. (G. H. Hardy)"
"Az alkalmazott tudomány az igazságtalanság felerősítését szolgálja az elviselhetőség határáig (J. B. S. Haldane)"
Micsoda keserű tapasztalat lehet a két tudós szavai mögött! S bár e megállapítások még a XX. század első felében születtek, mennyire aktuális figyelmeztetésük! Gondoljunk csak a legalább egymilliárdnyi éhezőre, s az ugyanennyi túltápláltra, vagy akár az ünnepelt humán genom program alapján készült csodaszerekre, melyekkel ritka örökletes betegségeket remélünk gyógyíthatóvá vagy megelőzhetővé tenni, miközben százmillióknak a legalapvetőbb egészségügyi ellátása is megoldatlan. Megtaláljuk az elhízás génjét, csak az "éhezés génjeit" nem tudjuk kiiktatni.
A tudomány és a gazdaság egyre közelebb kerül egymáshoz, mert a profit motivációja nem esik egybe az emberiség érdekével egy telített világban. Az Adam Smith-féle láthatatlan kéz napjainkban hatásában is egyre láthatatlanabbá válik. Amiben inkább reménykedhetünk, az ezzel pontosan ellentétes: egy másféle láthatatlan kéz, mely a verseny helyett az együttműködés és önzetlenség felé terel!